Tegnap este haza felé mentem .Hideg volt és sötét.És éreztem hogy vmi nagyon nyomasztja a lelkem de nem úgy mint általában.Ezt az érzést is nagyon yól ismerem.Ilyenkor a legjobb amit tehetek és teszek is h kiírom magamból az egészet vers formájában.meg is született az új versem.Kicsit fura de sztem yó.
Magamba zárva
Halkul a nappal zaja,elalszik a város
Közeleg az este, s lelkem magányos
Hideg szél fúj, nagyon fázok
Állok a parton és rád várok
Acélszürke víz a partot mossa csendesen
S én hallgatom hogy loccsan szét a köveken
Látom az arcod s érzem illatod
Egy forró könycsepp elindul arcomon
S én nem érlek el bárhogy nyújtózkodom
Szeretlek, de majd bele halok
Hogy lelkednek most egy apró része sem vagyok
Fáj a szívem s ordítani tudnék
Mégis magamba zárom mintha a világ elől menekülnék
Egy apró homokszem vagyok, mit szanaszét dobál a szél
Száll a lelkem a végtelen felé
Hiányzol s hiányzik mindened
Elfogytak a percek s magamba zártalak téged...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.